Csajok vs. Pasik

Lehet-e egyetlen kiemelkedő szám nélkül albumot csinálni? Nos, Ludacris "Battle Of The Sexes" című korongján megmutatja, hogy igen. De vajon ki lesz kíváncsi a töltelékszámok tömkelegére, amik egy közepes mixtape-en még megbocsáthatóak lettek volna, de így, stúdiólemez formátumban már húzza rá a száját az ember? Sajnos ez a kérdés nem kérdés, hiszen egy Ludacris lemezt már csupán a neve is elad.

A "How Low", mint első single nem volt ugyan rossz, de még egy bolhaorrszőrrel sem több, mint egy 182-ik trendi klub sláger, amit ugyanolyan gyorsan fog elfelejteni a nagyérdemű, mint ahogyan azt megkedvelte. A "My Chick Bad" szintén semmi extrát nem nyújt. Nicki Minaj a.k.a. Harajuku Barbie aranyos benne, de az alapot mintha már a tizedik másodpercnél elunnánk.

A nemek vitájára kihegyezett koncepció egyik számon sem jön át. Luda lefutja a kötelező köröket Trey Songzzal, Ne-Yoval, Gucci Mane-nel, de ennyi. Vannak jobb pillanatok, mint például a bónusz nótának feltűntetett "Sexting", viszont ezzel szemben a Flo-Rida segedelmével elkövetett "I Know You Got A Man" refrénje fülsértően rossz. A cd végén felcsendülő "My Chick Bad" remixe sem dob semmit a cuccon, igaz, nem is ront rajta. Pedig ezutóbbi nótában még a homályos sikkasztási ügyekbe keveredett Eve is megtöri sok évi hallgatását.

Hogy is mondták a Halálos Fegyverben? "Egyik fülükön be, a másikon gumi". Körülbelül ilyen ez az album is. Nagyobb a füstje, mint a lángja. Sokkal nagyobb. Fanatikusoknak és álmatlanságban szenvedőknek receptre.

Értékelés: 5/10